Wosinsky Mór
Megyei Múzeum

2012. október – Garay János: Szegszárdi borének

Garay János: Szegszárdi borének (Szegszárdi bordal) kézirata, 1846

Irodalmi Kéziratgyűjtemény Ltsz.: 1995.1.16.

Garay János napjainkra szinte „egy könyves” szerzővé vált Háry János megalkotójaként. A maga korában azonban ünnepelték verseit, balladáit, történeti elbeszélő költeményeit, ismerték prózai írásait és újságírói tevékenységét.
Garay János 1812. október 10-én született Szekszárdon. Apja id. Garay János kereskedő, anyja Walter Zsuzsanna. 1829-től, pesti egyetemei éveitől kezdve Garay ritkán utazott Szekszárdra, élete eseményeiről főként levelekben számolt be szüleinek és testvéreinek. Az 1830-as évek végén, amikor már családos ember volt, néha szülei és testvérei látogatták meg Pesten.
Több évi halogatás után, 1846. szeptember végén, feleségével és gyermekeivel érkezett szülővárosába. A szekszárdiak üdvözlőbeszéddel és éji zenével köszöntötték a jeles vendéget. A polgári lövésztársaság pedig dísztagjai sorába választotta.
Részt vett ifjúkori barátja, Mehrwerth Ignác szüretén is, ahova szedőként, ama híres Háry János is hivatalos volt, akiről a költő – barátja elbeszélése nyomán – 1843-ban az obsitost, a hetvenkedő katona magyar alakváltozatát mintázta.
A vidám szüreti napokat idézi még a Szegszárdi bordal, benne Garay először nevezte a szekszárdi vörösbort bikavérnek. A vers a Pesti Divatlap 1846-os évfolyamában, majd Garay János újabb versei 1843-1847 című kötetében jelent meg. Thern Károly (1817-1886) írt hozzá zenét, napjainkban pedig a Holló együttes és Mikola Péter zenésítette meg.
Garay János kéziratait, dokumentumait, könyvtárát, családi festményeit és személyes tárgyait lánya, Garay Gizella hagyta 1917-ben a Tolna Vármegyei Múzeumra, ebből az anyagból jött létre 1920-ban az első irodalmi kiállítás a szekszárdi múzeumban.

Szegszárdi bordal
Már ha aztán bor: legyen bor,
Hegyi bor, ne szilvalé!
Még a vízből is csak az a jó,
Mely hegyekből zúg elé!
A lapályra béka menjen,
Igya meg a bűzös tavát;
Hegyre hág fel a szegszárdi,
Onnan hozza tűzborát.

Mint a legszebb kék leányszem,
Mint a nyájas, őszi ég,
A szegszárdi szőlőfürtnek
Szeme olyan tiszta kék;
S hogyha már szőlőkorában
Ily varázsjátékot űz:
Hogy ne volna hát borában
Hogy ne volna égi tűz!

Töltsd pohárba, és csodát látsz!
Színe mint a bikavér,
S mégis a gyöngy, mely belőle
Fölragyog, mint hó, fehér.
És a tőke, melyen termett,
Nemde oly zöld, mint a rét?
Hol leled föl szebben együtt
Szép hazánk háromszinét?

Ha sürűn tölt a szegszárdi,
Hát ne bánja senki se!
Mert hazája színeivel
Honszerelmét szíjja be!
Ha szegszárdi borral élne
Minden ember, mint te s én;
Nem rágódnék annyi hernyó
Nemzetünk szent törzsökén.

Már apáink ős korában
Hét országra szólt e bor:
Mert különben hegytövén nem
Épült volna kolostor…
Béla a dicső király is
Itt szűrt legjobb borokat,
Kit ma még minden tavasszal
Minden tőke megsirat.

Béla király idejében
Még magyar volt a magyar;
Most ezerfelé szakadva,
Tudja isten mit akar!
Még a bort sem issza most úgy,
Mint az ősök idején;
Sört iszik vagy kávélével
Töltözik most ifjú, vén.

De borunkhoz hűk vagyunk mi,
S hűk legyünk szegszárdiak!
Míg fölöttünk e mosolygó
Sorhegyek virítanak,
Melyeket ha csúcsra szednénk,
Égig érne Bartinánk
S mi az égi csillagokkal
Poharat koccintanánk.

Ide hát, te bazsarózsa!
Poharunkba, bikavér!
Hadd igyuk az áldomást meg,
Legelőbb is magadér!
Jó barátért másod ízben,
Szép leányért azután, –
Ki e háromért nem érez,
Kutyafejű, vad pogány!

S most le, társak, a kalappal,
Végre hagytuk a javát:
Isten éltesse hazánkat
A dicső magyar hazát,
Melybe min gyűrűbe minden
Hazafit befoglalunk,
Folyjon érte, hogy ha vér kell!
Mint foly érte itt borunk.

Folyjon a bor, folyjon a vér,
Hol dicsőség folynia!
Volt, van és leszen Szegszárdnak
Még elég hazafia!
Volt, van és leszen Szegszárdnak
Míg le nem dől Bartina,
Mellyel honját felköszöntse,
Egy pohárka jó bora.