Wosinsky Mór
Megyei Múzeum

A doni katasztrófa 80. évfordulójára II. – Géczy Béla fotóalbuma

Géczy Béla magyar királyi tüzéralezredes fotóalbuma (II. rész)

 

A német hadvezetés két részre osztotta a Dél hadseregcsoportot. Az A hadseregcsoport folytatta a támadást Sztálingrád és a Kaukázus irányába, míg a B hadseregcsoport feladata az volt, hogy északról biztosítsa ezeket a hadműveleteket. A B hadseregcsoporthoz tartozó 2. magyar hadseregnek kiérkezése után azonnal fel kellett váltania az ottani német erőket és védőállást kellett elfoglalnia Voronyezstől délre, a Don folyó mentén. A magyar csapatoktól északra a 2. német hadsereg, délre pedig a 8. olasz hadsereg helyezkedett el. A Donhoz való kiérkezés sorrendje határozta meg a magyar könnyű hadosztályok arcvonalszakaszának helyét a hadseregen belül. A 9. könnyű hadosztály a III. hadtest alárendeltségében maradt, védőszakasza (20–25 km) a hadsereg arcvonalának északi részén volt. A 9. könnyűhadosztály védővonalai viszonylagos tereptani előnyökkel rendelkeztek. A települések (Gremjacsje, Kosztyenki, Alekszandrovka) közel feküdtek a Don folyó jobb partjához, amely itt általában magasabb fekvésű volt, mint a túlpart, a falvak közelében lévő erdők pedig jó lehetőséget kínáltak a rejtőzködésre. A folyó túlpartján húzódó szélesebb árterület nádasai, erdői azonban még kedvezőbb rejtekhelyül szolgáltak az ellenfél csapatai számára.

Az 1942 augusztusában meginduló ellentámadás során sikerült a szovjeteknek hídfőket elfoglalniuk a Don mentén (Scsucsje, Korotojak, Uriv). A hídfőket a Vörös Hadsereg erősen védte, mivel kiindulópontnak tekintette őket a későbbi támadó hadműveletek megindításához. A hadsereg harcrendjébe beékelődő ellenséges hídfők komoly veszélyforrást jelentettek, ezért a magyar és a német hadsereg számos kísérletet tett felszámolásukra. A 2. magyar hadsereg két német gyaloghadosztály támogatásával 1942. július 18. és szeptember 16 között indított támadásokat a 6. szovjet hadsereg ellen. Ezeket a támadásokat nevezzük hídfőcsatáknak. Az uriv-sztorozsevojei valamint a korotojaki hídfőt háromszor, a scsucsjeit pedig kétszer kísérelték meg elfoglalni. A jelentős véráldozatot követelő támadások sikertelenek voltak, csupán a korotojaki hídfőt és Sztorozsevoje települeést tudták a magyar–német erők visszafoglalni, Uriv fele és a scsucsjei hídfő a szovjet csapatoké maradt.

A szovjet csapatok Kosztyenki községnél is próbáltak kisebb hídfőt kialakítani, 1942. augusztus 8-án indítottak támadást a 9. könnyű hadosztály arcvonalszakaszán. A Vörös Hadsereg egységeinek sikerült befészkelni magukat a part menti mocsaras területre és visszaverni a magyarok támadását. A szovjetek – miután erősítést kaptak – betörtek a magyar állásokba és elfoglalták Kosztyenki községet is. A 9. könnyű hadosztály zászlóaljai augusztus 10-én megállították a szovjet betörést és ellentámadást kíséreltek meg, melynek során – heves harcok árán – visszafoglalták Kosztyenkit és az eredeti védőállásokat. Nem sikerült a szovjet erőket visszavetni a túlsó partra, egy zászlóalj a parthoz szorítva december 30-ig tartotta a hídfőt. Az 1942. augusztus 8. és 13. között zajló Kosztyenki körüli harcokban a 9. könnyű hadosztály súlyos veszteségeket szenvedett. A hősi halottak és eltűntek száma körülbelül 150 fő volt, 674-en (köztük 34 tiszt) pedig megsebesültek.

1942. szeptember végére a Don menti hídfőcsaták a magyar hadsereg arcvonalán befejeződtek, a csapatok védelemre rendezkedtek be az elért vonalban. A 2. magyar hadsereg személyi állománya, fegyverzete és felszerelése 1942 őszére megfogyatkozott. Súlyos ellátási és utánpótlási gondokkal küzdve várta sorsának beteljesedését. Már 1942 nyarán egyértelművé vált, hogy ezt a hadsereget nem a modern háború igényeinek megfelelően szervezték, a tüzérség és a harckocsiállomány túl csekélynek bizonyult, rohamlövegekre, aknavetőkre és páncélvadász osztályokra lett volna szükség, hogy válaszolni tudjanak a jelentős szovjet fölényre. Jány Gusztáv vezérezredes 1942 szeptemberében kérte a hiányosságok mielőbbi kiküszöbölését, a veszteségek pótlását, a téli ruházat kiszállítását és az élelmezés javítását. A 2. magyar hadseregnek 208 kilométer hosszú szakaszon kellett védeni a Don folyó vonalát. 1942. október 1-jén 204 160 ember (7160 tiszt és 197 ezer katona) tartozott élelmezési létszámába. 54 magyar és három német gyalogzászlóalj látta el a védelmi feladatokat, ami azt jelentette, hogy egy zászlóaljnak legalább 5 kilométeres szakaszt kellett védenie. Ekkora védelmi szakaszon a 2. magyar hadsereg rendelkezésére álló tűzerő nem volt elegendő a szilárd védelem kiépítéséhez. A magyar katonai vezetés tisztában volt a feladat kivitelezhetetlenségével, Jány Gusztáv többször kérte az arcvonal rövidítését, azonban törekvései nem jártak sikerrel. A 2. magyar hadsereg csapatai az adott körülmények között nem voltak képesek egy mélységében tagozott védelem kiépítésére, amely a tömeges harckocsitámadásnak is ellen tudott volna állni. A védelmet nem lehetett az előírásoknak megfelelően felépíteni, az állások legtöbbször csak kezdetlegesen voltak kiépítve. Az első vonal sok esetben ott épült ki, ahol a nyári-őszi harcok során a front megmerevedett. Nem törekedtek arra, hogy a tűzfegyverek hatása maximálisan érvényesüljön, és az előterep tökéletesen megfigyelhető és belőhető legyen. Kevés volt a tűzerő a fő ellenállási vonal előtt, mivel a csapatok nem tudták kellő sűrűségben megszállni a területet, valamint a rendelkezésre álló tüzérség is kevésnek bizonyult. Nem volt elég erő megerősítésre és ellenlökésre, mivel lehetetlen volt tartalékot képezni. A védelemnek nem volt mélysége, a hátsó védőcsapatok és reteszállások (ellenállásra kiépített terepszakaszok) hiányában könnyen áttörhető volt. Az első vonal előtt hiányosan épült ki az aknamező, a műszaki akadályrendszer túl kevés volt. A védelmet sérülékennyé tette a harckocsitámadással szemben a mozgékony páncélvadászosztagok szinte teljes hiánya, a páncéltörő eszközök számbeli és minőségi elégtelensége. A tartalékcsapatok manőverező képessége gyakorlatilag nullára redukálódott szállítóeszközök hiányában. A magyar védelem ellenálló képességét ezek a tényezők jelentős mértékben csökkentették és tovább rontotta a helyzetet, hogy a csapatok állandóan arcvonalszolgálatban voltak. Az első vonal áttörése esetén tehát várható volt a védelem teljes összeomlása.

Felhasznált irodalom:

• Kozári József – Vizi Sándor: A 2. magyar hadsereg a Donnál. Acta Acad. Agriensis, Sectio Historiae XXXVII (2010) 217–255.
• Molnár András – Szabó Péter: Frontnaplók a Don-kanyarból 1942–1943. Zalaegerszeg, 1992.
• Molnár András – Szabó Péter: Zalai honvédek a Donnál. A magyar királyi 9. honvéd könnyű hadosztály története fényképeken, 1942–1943. Zalaegerszeg, 2013.
• Ordas Iván: Osztályidegen voltam Magyarországon In: Új Forrás 28 (1996) 3. sz. 62–72.
• Ravasz István: A 2. magyar hadsereg. In: Kollega Tarsoly István (főszerk.): Magyarország a XX. században. Szekszárd, 1996. 350–396.
• Romsics Ignác (főszerk.): Magyarország a második világháborúban. Budapest, 2011.

 

Fényképek: Wosinsky Mór Megyei Múzeum Újkortörténeti Gyűjtemény archív fotó gyűjtemény

Szöveg: Mácsainé Iván Éva